Klimaj György, festő

Látva és élvezve Klimaj György régebbi és újabb képeit, még mindig úgy vagyok munkáival, hogy érezni vélem a „messziről jött ember”, a városba került festő érzésvilágát. Az a magaslati pont, ahova festészetével eljutott, s ahonnan most körbe tekint- sok-sok korábbi természeti tanulmány, képzőművész köri, művésztelepi kísérlet, munka után – mindig valami egyéni lélekállapot megjelenítését és egy ugyanilyen természetképet állít elénk. A nyolcvanas években, s a kilencvenesekben is: a talajt, a földet, a vizet, s ami ehhez kapcsolódik: az örvényt, a szelet, a madarat, az éjjeleket és nappalokat- teleken és tavaszokon. Ám Klimaj munkái már hosszú évek óta, festészete korábbi periódusában is, a szó szoros értelmében, szorosan vett stilisztikai megközelítésében nem természetelvű képek vagy, éppen hogy természetelvűek, de nem leképezőek, ettől mindig el- és felemelkednek egy másik, egy felsőbb régióba, újra rendezve a dimenziókat. E képei sugároznak egy földhöz kötöttséget, ám nem földhöz ragadtságot. Hozott otthonról, Szarvasról valami olyan erős természet élményt, melyet, mint teljességet, mint totalitást képes átültetni- ekkor még zaklatottabban festett- képeibe, s ez a bő organikus áradás igen erősen hat képei nézőire is. S mindezzel az intenzív természetképpel az válik még különössé, hogy e munkái mindig képesek viszonylatok kifejezésére, viszonyok, küzdelmek, harmóniák, egyesülések és szétválások, szakadások, törések megjelenítésére. Klimaj György művei sosem esetlegesek, érezni rajtuk a hosszas és meditatív rákészülést, azt a ráhangolódást, melyben esetében nagy szerepe van egy lelki és vizuális élménynek. Ezek a képek, egy belül sok küzdelmet folytató művész munkáit jelzik, akinek azonban célja egy személyes képi harmónia megteremtése. Mindezt érzékelteti e képei színeivel, melyekben sok barnás, zöldes, szürkés tónus, melyekkel jellemzően egy bensőséges képi világ teremtődik.
Aztán, ahogy telnek az évek, s fordul egyet az évezred is, ebben az egyenes vonal nélküli festői organizmusban megjelenik egy sajátos szerkesztettség, újfajta festői kompozíciós eszme. Az egymásba át-és áthatoló formák az egymás melletti formák kompozíciója lesz, egy líraian oldott geometrikus szerkesztettséggel érintkezve. Különös metamorfózis ez, melynek útját e kiadványban is tapasztalhatjuk, s amely nagyon egyéni belső változások, alakulások tükre. A művész egyfajta feszültségekkel is teli burjánzó képi világa után voltaképpen a festői rend megteremtésének lehetőségeit kutatja ezeken az újabb munkákon, melyeken festő-technikája némi módosulásával együttesen többször a tér-alakítás vágya, törekvése is érződik.
Míg korábbi munkáin szinte mindig betölti a képmezőt valamely festői motívum, addig ezeken az újabb munkákon tiszta, homogén felületek is képződnek, ám sosem törekszik valamiféle perfekt, tökéletes/nek gondolt/ monokrómitásra, felületein érezni, ecsete vagy festőkése szigorúan manuális alkalmazását. Így még plasztikusabban ugrik elő munkája meghatározó kompozíciós elve. Korábbi esetleges nyerssége, keménysége most jellemzően emócionális festésmódot állít elénk, (lehetséges) indulatai most egy nyugalommal is érintkező aurát árasztanak. Míg korábbi művein a szerves világ tárul elénk, a különböző mikro- és makro-organizmusok teljességével, addig újabb képein a szervezett világ alakul képpé.

Most, hogy így együtt láthatjuk jelentős anyagának egy kis válogatását, egyre jobban becsülhetjük ezt a jelentőssé fejlődő kollekciót, ezt a halkan, ám szívósan dolgozó művészt, aki meghatározó, immanens festői problémákkal tud foglalkozni akkor, amikor szinte folyamatosan meg kell küzdenie minden művészi pozíciójáért, állomásáért. Neki nem hullott az ölébe semmi, mindig dacolva a körülmények szorításával volt képes a festői lét és egyéni út vállalására. S mivel látványosan és kifelé fordulóan sosem volt protestáló alkat, akiben az indulatok, az erupció lett volna meghatározó, így – különösen újabb képeit látva – nyugodtan nevezhetjük egy igazi sztoikus festőnek, ami voltaképpen bölcselő magatartással közelít a világ jelenségeihez. A klasszikus sztoikus az, aki a sors által rárótt körülményekbe nem kíván, nem tud beavatkozni vagy éppen azt mondja: nem is érdemes ezt tenni, mert- és ez a döntő- elég, ha lélekben szabadok vagyunk. Nos ezt a szabadságot folyamatosan érezzük pályája során. Korábban említettük, hogy festészete szellemi forrása épp egy egyéni lélek-állapot megjelenítése, s ebből vezethető le ez a sztoicizmussal érintkező lelki szabadsága, mely- tegyük hozzá, mert fontos- festői szabadsággal is jár.
Klimaj György mindig olajjal fest, de festék anyagát jellemzően lágyan, oldottan helyezi alapanyagára, s érezhető, hogy felületeihez még sokszor hozzá nyúl, s különböző beavatkozásokkal, visszatörlésekkel, lágy, szép ívelésű formavilág, formarend jön létre.
S amikor örömünknek adunk hangot, hogy kiteljesedik ez a személyes festői hang, egyben hadd villantsuk fel azt is, hogy Klimaj György is abból a jelentős szakmai műhelyből „nőtt ki”, melyet Vasutas Képzőművészeti Iskolának nevezünk. A művész hosszú ideig és szívesen járt ide Kling Györgyhöz, Kirchmayer Károlyhoz, a hatvanas évek kezdetétől a hetvenes évek végéig, majd Pesterzsébeten dolgozó (oktató) alkotóként alakította bensőséges világát, hogy aztán tagja legyen a hivatásos magyar művészek bő, ám esetében továbbra is magányos, táborának. Ez a földhöz kötöttségből a gondolati építmények felé haladó piktúra, mely tehát az egymásba hatoló formáktól most az érintkező formák felé halad és teljesül ki, melyben oly fontos a viszonyok, viszonyrendszerek rögzítése, amely kívülről, a természet világából halad befelé, a lélek világába, s amelynek létrehozója mély költői és pontos, képzetindító címeket ad műveinek, immár egy értékes kollekciót hozott létre. Felsejlik egy jelentős életmű realitása.